Isten igazságosságának és szentségének kérdése.
Piszter Ervin elmondja, hogy Isten, illetve Jézus több alkalommal is igazságtalanul járt el, de ez mégsem érinti az ő igazságosságát, ami egy axióma.
Piszter példának hozza fel azt a történetet, amikor a házasságtörésen ért asszonyt Jézus elé hurcolták és ott Jézus nem köveztette meg őt. Ez szerinte a törvény igazságos követelését tekintve igazságtalan eljárás volt, hiszen a Törvényben meg van írva, hogy a házasságtörőket meg kell kövezni. Ezzel amellett érvel, hogy Isten igazságossága nem azt jelenti, hogy Ő minden esetben ragaszkodik hozzá, hogy a Törvényben adott parancsai szerint járjunk el, ill. Ő maga sem tartja magát minden esetben saját Törvényéhez, és a Törvény megszegését Ő nem feltétlenül szankcionálja.
Ez az érvelés nyilván azt célozza, hogy megszüntesse az alapját a kereszten történt helyettes engesztelésbe vetett hitnek, hiszen ha a bűnöket nem szükséges arányosan szankcionálni, akkor ennek a megváltáskor sem kellett így történnie.
A Római levélben a 3. fejezet 25-26 versében ezt olvassuk: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való.”
Pál apostol itt éppen amellett érvel, hogy Jézus Krisztus helyettesítő engesztelő áldozatának egyik fő célja Isten igazságosságának bizonyítása volt. Ő ugyanis Jézus Krisztus előre elrendelt váltsághalálára nézve engedte el azoknak a bűnök megbüntetését, amiket Isten emberei korábban elkövettek. Piszter korábbi példájához visszanyúlva: Jézus azért bocsáthatta meg a bűnbánó házasságtörő asszony bűneit, mert tudta, hogy hamarosan ki fogja fizetni ezeknek a bűnöknek is az árát saját szent vérének kiontása által a kereszten! Jézus tehát nem járt el igazságtalanul ebben az esetben sem, hanem teljes mértékben helyes és igazságos volt az eljárása pont a helyettesítő engesztelő áldozata miatt!
Szétfeszítené ennek a tanításnak a kereteit, ha részletesen szeretnék szólni Isten szentségéről és igazságos haragjáról. Mégis szükségesnek érzem, hogy legalább néhány alapvető igehelyet idézzek ezek kapcsán, mert meglátásom szerint a mai kor egyik jellemzője, hogy Isten szentsége nem kap megfelelő helyet az Egyház igehirdetésében és gondolkodásmódjában.
„És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld. és monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.”
2 Móz 3,5-6
„Mert én vagyok az Úr, a ki felhoztalak titeket Égyiptom földéből, hogy Istenetekké legyek néktek; legyetek azért szentek, mert én szent vagyok.” 3 Móz 11,45
„A mely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett; És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! És megrendülének az ajtó küszöbei a kiáltónak szavától, és a ház betelt füsttel. Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim! és hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal, és mondá: Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” Ézs 6,1-7
Mind Mózes, mind Ézsiás találkoztak Isten szentségével és ez félelmet, elveszettségük nagyon erős érzetét keltette bennük. Mélyen átérezték tisztátalanságukat, méltatlanságukat, és azt, hogy nem alkalmasak a szent és dicsőséges Isten jelenlétében tartózkodni, rá feltekinteni. Isten eme hatalmas szolgáinak reakciója ezekben a helyzetekben a következő volt: a saru levétele, a leborulás, a szemek eltakarása, lehajtott fej, irgalomért esedező kiáltás Istenhez.
„Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted: miért szemléled hát a hitszegőket? és hallgatsz, mikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat?!” Hab 1,13
„Ímé, nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem oly süket az ő füle, hogy meg nem hallgathatna; hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orczáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott.” Ézs 59,1-2
„Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít? De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára. A ki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” Róm 2,4-6
Isten abszolút szentsége és igazságossága miatt nem tolerálhatja rosszat, a gonoszságot. Bűneink elválasztanak minket Istentől, és ha nem térünk meg ezekből, akkor számunkra csak Isten igazságos ítéletének és haragjának teljes kinyilvánítása marad az ítélet napján. John Stott Krisztus keresztjéről szóló nagyszerű munkájában így ír: „Isten szentségéhez szorosan kapcsolódik az ő haragja, ami nem más, mint az ő szent reakciója a gonoszra. Ezt semmiképpen sem oldhatjuk fel azzal, hogy azt mondjuk: a harag Istene az Ószövetséghez tartozik, az Újszövetség Istene viszont a szeretet.”
Socinus, az unitárius mozgalom alapítója nagyon hasonló módon érvel Piszterhez: „Még saját törvénye vagy belső természete sem köti Istent. Vagyis az, hogy igazságos, vagy hogy kegyelmes, csupán saját szabad döntésén múlik, és semmi nem kényszeríti arra, hogy mindig igazságos vagy mindig kegyelmes legyen!... Mivel kimutattam, hogy ez a fajta igazságosság nem lakozik igazán Istenben és nem is nevezhető Isten tulajdonságának oly módon, hogy szemben állna az irgalommal; így mivel csupán akaratának egy hatása, nem következik belőle semmi.”
Látjuk tehát, hogy ebben a megközelítésben Isten alaptulajdonságai és alaptermészete kerülnek megkérdőjelezésre. Mintegy feloldódik Isten természete az ő szabad akaratában, mintha Isten megtehetné, hogy szembeforduljon saját magával is, és mintha megengedhető lenne számára, hogy egyszer igazságos, máskor pedig igazságtalan legyen, mivel ez is hozzátartozik az ő szabadságához.
Ez az érvelés gyakorlatilag kiüresíti az Istennel, az ő természetével és céljaival kapcsolatos igazságot, és teljesen relativizálja mind szeretetét, mind szentségét. Isten ebben az olvasatban olyanná válik, mint egy formátlan amőba. Egyfajta elvont elmélet, spekuláció, nem pedig valóságos, változhatatlan tulajdonságokkal rendelkező szent Teremtő, Megváltó és Bíró!
Ezzel szemben az igazság az, hogy Isten kijelentette magát Igéjében, a mózesi törvényben, a prófétákon keresztül és legvilágosabban saját Fia által (Zsid 1,1). Ez pedig azt jelenti, hogy Isten legfontosabb alaptulajdonságai és alapvető jellemvonásai megismerhetőek számunkra. Isten elvárja, hogy olyannak tiszteljük Őt, amilyennek Ő kijelentette önmagát, és ne merészeljük őt olyan tulajdonságokkal felruházni, amelyeket ő nem alkalmazott soha önmagára. Mivel Isten igazságos és szent személynek jelentette ki magát, és azt is világossá tette miben áll ez a szentség és igazságosság, óriási önhittséget és arcátlan pökhendiséget jelent mindezek figyelmen kívül hagyása, olyan emberek részéről, akik kijelentését Igéje által megismerték. Ennek a magatartásnak nem maradhat el az igazságos következménye.