2025. május 25-én megjelent egy leleplező írás Szabados Ádám blogján Pintér Béláról. Béla házasságot tört, kétszer is, visszaeső módon. Először egy hívő, háromgyerekes anyukával, amiből válás lett, majd néhány évvel később egy nem hívő férfi feleségével (nem tudom a nő hívő vagy nem hívő volt-e).
Pintér Béla szűkszavú bocsánatkérést közölt a leleplezés után (lehet hogy valamivel előtte) és bejelentette, hogy visszavonul a szolgálatból.
Ezután természetesen ömleni kezdtek a reakciók egyházi berkekből. Ezek két véglet között szóródtak.
1, Ne ítélkezzünk, mi is bűnös emberek vagyunk. Ez magánügy, nem kell rajta csámcsogni.
2, Itt az idő, végezzük ki Pintér Bélát nyilvánosan és egyben az ’Ez az a nap’ rendezvényt, és általában a pünkösdi-karizmatikus mozgalmat is.
Nagyon elszomorodtunk mi is a feleségemmel, amikor meghallottuk ezt a hírt, hiszen Béla szolgálata, dalai nagy áldást jelentettek nekünk évtizedek óta. Már a gyerekeink is ezeken ’nőttek fel’.
Még most sem tudjuk felfogni, hogy történhetett ez. Sokkos állapotban vagyunk, mint akiket hirtelen hideg vízzel leöntenek.
Azon gondolkodtam a reakciókat olvasva, hogy mit vár tőlem Isten ebben a helyzetben. Reagáljak erre valamit? Ha igen, mit mondjak?
Ahogy imádkoztam Béláért, a családjáért, a megnyomorított, tönkrement családokért (azóta is teszem ezt) eszembe jutott saját lelepleződésem története 17 évvel ezelőtt.
„Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Had vessem ki a szálkát a te szemedből; holott íme, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra (diablepo-körülnéz,tisztán lát), hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Máté 7,3-5)
19 évesen véletlenül teherbe ejtettem a barátnőmet, akiből egyszer fent, egyszer lent kapcsolatunkban már teljesen kiábrándultam, de ő akkor éppen futott utánam, én meg ezt kihasználtam. Mikor kiderült, hogy terhes, eszem ágában sem volt feleségül venni. Nem csak azért, mert már nem szerettem, hanem haragudtam is rá, úgy éreztem csapdába csalt, és rá akar kényszeríteni, hogy feleségül vegyem.
Két évvel később megtértem, majd hamarosan meg is nősültem, gyermekeink születtek, de semmit nem tettem a múlt rendezéséért, a házasságon kívül született gyermekem anyagi támogatásáért, láthatásáért, bár bántott a lelkiismeret éveken át. Imádkoztam is ezzel kapcsolatban többször is. Tanácsot is kértem akkori gyülekezetem pásztorától, de csak hümmögött, nem adott világos útmutatást. Feleségemnek elmondtam mindent, mielőtt összeházasodtunk volna, így ő tisztában volt a helyzettel.
Aztán 15 évvel megtérésem után egyszer csak úgy alakította Isten a helyzetet, hogy lelepleződjön a múltam és megismertem a lányomat 16 éves korában. De a kapcsolat már nem állt helyre többé, annak ellenére, hogy 14 éven át szeretetet mutattam iránta, rendszeresen kerestem, felajánlottam az anyagi támogatásomat.
Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, kaptam egy félreérthetetlen infót a lányommal kapcsolatban, mielőtt megismertük volna egymást. Akkor még meglett volna a lehetőségem figyelmen kívül hagyni ezt, kimenekülni a helyzetből, ’megúszni’ az egész ügyet.
Istenfélelemből azonban mégis úgy döntöttem kilépek a fényre és felvállalom, hogy én vagyok az apja. Ennek nagyon sok máig ható fájó következménye lett, de ennél sokkal fontosabb, hogy Isten előtti jó lelkiismeretet nyertem azáltal, hogy bevallottam a bűnömet, mulasztásomat és Jézus Krisztus, Megváltóm vére megtisztított.
A lányom úgy döntött nem kér belőlem és a feleségemből, mégis meg vagyok győződve róla, hogy ez volt az egyetlen helyes, Istennek tetsző lépés a részemről.
Amikor megállok majd az utolsó ítéletkor a Bíró, Jézus Krisztus előtt, tiszta szívvel és jó lelkiismerettel tehetem majd ezt, mert megtértem, amikor Ő szembesített a bűnömmel, ahelyett, hogy elsunnyogtam volna. Kivettem saját szememből a gerendát, így tisztán (tisztábban, könyörületesebben) látok ahhoz, hogy segíthessek testvéremnek kivenni a szeméből a szálkát.
Úgy hiszem, hogy az elkenés és az ítélkezés között a keskeny út: szeretetben, alázattal, bátran és egyenesen megfeddeni a bűnöst, hogy ’lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.’ (1 Kor 5,5).
Mindig ez kell, hogy legyen a fő és végső célja minden feddésnek: a bűnös lelkének üdvössége!
„Aki eltakarja bűntetteit, nem fog boldogulni/annak nem lesz jó vége, de aki bevallja és elhagyja, irgalmat fog találni.” (Péld. 28,13)
Milyen csodálatos ígéret egy nagyon komoly figyelmeztetés mellett! Azt hiszem, megúszhatom, de előbb-utóbb rám fog borulni a ruhásszekrénybe gyömöszölt ruhakupac. Minél tovább görgetem a hógolyót, annál nagyobbat üt, ha átgurul rajtam. Lehet, hogy teljesen maga alá temet!
Bevallani a bűnömet Isten előtt, és ha szükséges és indokolt emberek előtt is: ez a jó lelkiismeret, az Istennel megélt harmónia kulcsa! De ez a bűnvallás csak akkor és annyiban ér valamit, ha azt is eldöntöm, hogy abbahagyom, és nem folytatom tovább!
Saul király üldözte Dávidot, meg akarta ölni őt. Dávid a barlangba szükségét végezni betért Sault kinyírhatta volna, de megkímélte az életét. Ekkor Saul látszólag megtért, bevallotta, hogy rosszat akart tenni, de egy idő elteltével visszaesett korábbi bűnébe és újra Dávid nyomába eredt hadseregével, hogy megölje őt. Ekkor Dávid újra leleplezte, szembesítette bűnével, amire látszólag újra megbánással reagált Saul, de nem változtatott a szándékán és tettein így végül öngyilkossággal fejeződött be földi pályafutása.
Dávid király esete viszont a valódi megtérést és Isten irgalmasságát példázza.
Dávid házasságot tört Betsabéval, majd miután a nő teherbe esett és nem sikerült elrendezni a dolgot, Dávid megölette a férjét! Miután Dávid magától nem tért meg ebből a bűnéből, Nátán próféta határozottan megfeddte Dávidot az Úr nevében. Vagyis maga Isten szembesítette Dávidot a bűnével. Erre Dávid valódi bűnbánattal reagált, megalázva magát. Isten pedig irgalmas volt hozzá, mert ugyan a Betsabétól született első gyermeke meghalt, utána született egy másik gyermekük is, aki Salamon királyként Dávid trónjára ült!
„Ezért tehát mindegyikünk saját magáról fog számot adni (beszámolni) Istennek.
Ne ítélkezzünk hát többé egymás fölött, hanem inkább arra figyeljetek, hogy ne keltsetek megütközést testvéretekben, és ne okozzátok elbotlását!” (Róma 14,12-13)
Ne nehezítsétek meg a testvérek dolgát, ne bizonytalanítsátok el őket! Erre indít a szeretet, mert a szeretet figyelembe veszi a másik ember érdekét is, nem csak a sajátját!
Mikor látok egy rossz példát, sokszor mondom a feleségemnek: ’Mi ne legyünk ilyenek!’
Mennyivel könnyebb elítélni, fújolni, méltatlankodni más bűne miatt, gyengesége miatt, mint saját gyenge oldalamon dolgozni!
’Nem számít, úgysem tudja ezt rólam senki, nyugodtan lövöldözhetek a billentyűzet mögül álnéven másokra!’ Csakhogy ez nem a szeretet útja, hanem a közönséges önzésé! Krisztus nem saját érdekét helyezte előtérbe, hanem az Atya akaratát és a mi javunkat!
Amikor szeretetben járok, mellesleg én sem járok rosszul. Amikor nem önmagamat helyezem önző módon fókuszba, hanem a szeretetet is a másik ember iránt, akkor nemcsak vele teszek jót, hanem mintegy melléktermékként, önmagammal is.
Úgy látom, hogy az Újszövetségben az 1 Kor 5 fejezetében találjuk a Béláéhoz leginkább hasonló esetet. Ezért ezt a fejezetet kívánom elemezni, egyéb oda kívánkozó igeverseket is közbeszúrva. Az 1 Kor 5 fejezetből vett igeverseket vastaggal szedtem, a többi igeverset pedig dőlt betűvel, a könnyebb megkülönböztetés kedvéért.
Pál apostol alapította a korintusi gyülekezetet, és ő tanította őket mintegy másfél évig. Ennél hosszabb ideig egyhuzamban talán csak Efezusban tartózkodott. Ehhez képest azt látjuk, hogy elterjedt dolognak számított a gyülekezet körében a paráznaság, a szexuális tisztátalanság. Tudjuk, hogy Korintus egy kozmopolita kereskedőváros volt, ahol sokféle származású és hátterű ember keveredett és kifejezetten erkölcstelenségéről volt ismert a város az ókorban. Korintusi módon élni egyet jelentett a züllöttséggel. Ez is magyarázhatja részben az ott uralkodó erkölcsi állapotokat. A gyülekezet egy férfitagja együtt élhetett a mostohaanyjával és ez senkinél nem verte ki a biztosítékot a gyülekezetben. Vagy legalábbis nem vették annyira komolyan, hogy tegyenek is valamit az üggyel kapcsolatban.
Vajon miért nem?
Az apostol itt nem ad erre választ, de a levél egészéből arra lehet következtetni, hogy azért nem, mert ők másra helyezték a hangsúlyt, mást tartottak fontosnak keresztényként. A Szent Szellem erejét, ajándékait nagyon fontosnak tartották. Valószínűleg azért is, mert a gyülekezet alapításakor, az első megtértek Isten természetfeletti beavatkozása révén jutottak megtérésre egyszerű evangéliumhirdetés mellett. A Szellem volt hangsúlyos és nem a jellem!
Pál apostol soha nem feddte meg őket azért, mert annyira rajongtak a Szent Szellem ajándékaiért. Inkább azt hangsúlyozta, hogyan használják a kegyelmi ajándékokat szeretetben egymás építésére és az evangélium hirdetésére.
A keresztény jellem, a tiszta és szent életvitel, a testi vágyak megzabolázása nem tartoztak a korintusi gyülekezet prioritásai közé. Mai szóval hiper karizmatikus gyülekezet voltak.
Pál apostol azonban nem törődött ebbe bele.
Nem azt mondta: ’Nézzétek, mindannyian bűnösök vagyunk. Ne ítélkezzünk egymás fölött. Mindenki követhet el hibákat. Inkább arra nézzünk, ami jól működik és tegyünk rá még egy lapáttal a Szellem erejére és ajándékaira. Végül is mi pünkösdi-karizmatikusok vagyunk, nem?’
Pál azt mondta: ’Nagyon örülök, hogy ennyire fontos nektek Isten ereje, de nem hanyagolhatjátok el a szentséget sem, ami épp ilyen fontos!’
„Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is, a milyen a pogányok között sem említtetik, hogy valaki atyjának feleségét elvegye.” (1 Kor 5,1)
Annyira nem vették, komolyan az erkölcsös életvitelt, hogy az még egy jobb érzésű nem hívőnél is kiverte volna a biztosítékot!
Pál apostol alapította ugyan a korintusi gyülekezetet, de amikor ez a probléma kipattant, ő fizikailag nem volt ott jelen! Csak ’hallomásból’ tudott arról, mi zajlik éppen a gyülekezetben és mit tesznek bizonyos testvérek. Ha fizikailag is jelen lett volna, akkor személyesen győződött volna meg a tényekről és nem írt volna erről levelet, de mivel nem volt ott, azért írta meg levélben mi a teendő, hogyan kell ehhez viszonyulni.
Vannak, akik úgy érvelnek, hogy távolról, csupán tanúvallomások, mások elmondása, alapján soha nem szabad és nem is lehet helyesen megítélni egy ügyet. Ők arra az igehelyre hivatkoznak:
„Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!” (Máté 18,15-17)
Itt azonban olyan esetekről van szó, amikor személyes konfliktus áll fenn két testvér között, amit személyesen kell rendezni az érintett feleknek egymás között. Illetve ha ez nem jár eredménnyel, akkor bevonni más, bölcs, tapasztalt, hiteles testvéreket a folyamatba. Ha ők együttesen is úgy ítélik meg, hogy jogos a testvér panasza a másik testvérrel szemben, de a vétkes fél ezt továbbra sem hajlandó elismerni, akkor az érintett helyi gyülekezet nyilvánossága elé kell vinni az ügyet. Ha ők is ugyanúgy ítélik meg a helyzetet, mint a két-három tanú és a vétkes testvér még mindig nem hajlandó megtérni, akkor ki kell zárni a gyülekezet közösségéből.
De mi van azokban az esetekben, ha a kiindulópont nem két testvér közötti személyes konfliktus, hanem egy testvér által elkövetett súlyos bűn, ami más testvéreknek is tudomására jut?
„Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra. A vétkezőket mindenki előtt fedd meg, hogy a többiek is féljenek.” (1 Tim 5,19-20)
Itt a presbiterekről, egyházi vezetőkről/szolgálókról van szó. Őket csak gondos mérlegelés és két-három egybehangzó tanúvallomás alapján szabad elmarasztalni. De ha bebizonyosodott a bűnük, akkor nagyon határozottan és nyilvánosan kell őket megfeddeni, azért, hogy azok a keresztények, akik ezt látják, elrettenjenek attól, hogy titokban bűnöket dédelgessenek saját életükben! Mert ahogy ő lelepleződött, én is lelepleződhetek annak minden szégyenével, fájdalmával, következményével. Egyszerűen nem éri meg! Legfőképpen pedig azért nem éri meg, mert a bűnömben megmaradva, azt fenntartva elsodródhatok Istentől, Megváltómtól, aminek végső esetben akár az is lehet a következménye, hogy elkárhozok!
„És ti fel vagytok fuvalkodva, és nem keseredtetek meg inkább, hogy kivettetnék közületek, a ki ezt a dolgot cselekedte.” (1 Kor 5,2)
Felfuvalkodáson azt érti az apostol, hogy a korintusi hívők meg voltak győződve róla, hogy a paráznaság, még annak kirívó, minősített esetei is ’beleférnek’. ’Élni és élni hagyni.’ Ez lehetett volna a jelmondatuk. Vagy: ’Felnőtt emberek életébe nem kell és nem is lehet beleszólni.’ Vagy: ’Majd úgyis biztosan összeházasodnak, nem olyan nagy baj az, hogy előtte kicsit ’kipróbálják’ egymást.’ Itt súlyos individualizmussal van dolgunk. Mintha a hívőknek nem lenne közük egymáshoz, mindenki párhuzamosan egyenként kapcsolatban van Krisztussal, de mint közösség nem tartozunk egymásért felelősséggel. Ez súlyos tévedés!
Pál azonban a Szent Szellem által Isten felfogását és akaratát jelenítette meg: A hívők gyülekezete Jézus Krisztus szent és szeplőtlen Testét jeleníti meg itt a földön. Ennek a Testnek olyan tisztaságra és szentségre kell törekednie, mint amilyen maga a Fej, Jézus Krisztus !
Emiatt az egész gyülekezetnek súlyosan el kellett volna szomorodnia, mert ez nem egy egyéni probléma, hanem az egész közösség közös problémája!
„Mert én távol lévén ugyan testben, de jelen lévén lélekben (szellemben), már elvégeztem, mintha jelen volnék, hogy azt, a ki ekként ezt cselekedte, ti és az én lelkem (szellemem) a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmával átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére (rombolás, pusztulás, halál), hogy a lélek (szellem) megtartassék (megmeneküljön a pusztulástól, meg legyen mentve) az Úr Jézusnak ama napján.” (1 Kor 5,3-5)
A ’megtartassék’ szó az eredeti görög szövegben passzív alakban szerepel. Ez azt jelenti, hogy a mondat alanya maga Isten. Maga Isten fogja megmenteni a szellemét. Pál azt mondja a korintusi hívőknek, hogy példát kell statuálniuk ezzel a testvérrel, és ki kell, hogy zárják őt a gyülekezet nyilvánossága előtt a gyülekezetből. Akkor is közünk van egymáshoz, ha fizikailag éppen távol vagyunk egymástól, állítja Pál. És azt mondja, hogy közös szellemi fellépésre van szükség a probléma orvoslásához! Pedig akkor még nem létezett online kapcsolat!
A bűnös kizárása a gyülekezet testvéri közösségéből az ő lelkének/szellemének végső üdvösségét szolgálja, célozza.
Mit jelent az, hogy átadjuk a Sátánnak teste pusztulására/romlására?
A súlyos bűnökben életmód szerűen megmaradó testvér kizárja önmagát a Krisztussal való közösségből, a testvérekkel való közösségből. Krisztus hatalma alól Sátán felségterületére kerül át, ahol nem számíthat Isten különleges védelmére az Ő Szelleme által és a testvérek egymásra is odafigyelő közösséggyakorlása, imái által.
„Hogy megnyissad szemeiket, hogy sötétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által.” (ApCsel 26,18)
Sátán hatalma alól Istenhez a legcsodálatosabb szabadulás, az üdvösség csodája! Viszont sajnos ez visszafelé is működhet, ha valaki makacsul, megátalkodottan, életmód szerűen kitart a bűnében keresztény létére: Ekkor Isten hatalma alól Sátán hatalma alá kerülhet vissza. Ekkor nincs számára bűnbocsánat, és nincs helye, osztályrésze a megszenteltek között és gyülekezetében. Ennek az állapotnak borítékolhatóan súlyos következményei lesznek.
”Nem jó a ti dicsekedéstek. Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja (megkeleszti).”(1 Kor5,6)
Pál azt mondja, hogy a korintusi gyülekezet azért nem kezelte a mostohaanyjával együtt élő testvér bűnét megfelelően, mert felfuvalkodottak és dicsekvők voltak!
Véleményem és személyes tapasztalatom szerint, ez elsősorban az úgynevezett pünkösdi-karizmatikus evangéliumi mozgalomhoz tartozó gyülekezetekre jellemző felfogás.
Jellemzően annyira egyoldalúan a személyes megtérés élményére, a Szent Szellem erejére, jeleire, csodáira helyezik a hangsúlyt, hogy sokszor nem képesek helyesen megítélni az erkölcsi, jellembeli problémák valódi súlyát és jelentőségét.
Pintér Béla házasságtörése kapcsán is az figyelhető meg, hogy elsősorban a nem karizmatikus evangéliumi mozgalomhoz tartozó testvérek adtak hangot jogos felháborodásuknak. Mivel ők az Ige tekintélyét és a keresztények jellemes életmódját hangsúlyozzák inkább.
Pál apostol azonban ’még’ nem tartozott egyik vagy másik irányzathoz sem. Ő a Szellem erejének és Isten Igéjének egységét hirdette. A Szellem és a jellem elválaszthatatlanul össze volt forrva az ő látásmódjában és gyakorlatában!
’Egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti.’ Vagyis a gyülekezetben megtűrt bűnöknek igenis súlyos és romboló hatása van az egész testvériségre! Nincs az az erős, dinamikus, evangelizáló, létszámban is növekedő, jeleket, csodákat gyógyulásokat is rendszeresen átélő karizmatikus gyülekezet, amit meg ne tudnának rontani, rossz irányba ne tudnának vinni a nem, vagy nem megfelelően kezelt életmódszerű bűnök vagy/és súlyos eretnekségek, hamis tanítások.
„Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk (pászkánk!), a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.”(1 Kor 5,7-8)
Az apostol rögtön elmondja a megoldást is erre a problémára. Az evangélium a megoldás!
Pál apostol itt utal a húsvétra. Izraelben pészach-kor ünnepelték az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást és az izraelita elsőszülötteknek a halálból való megszabadulását.
Isten parancsára ugyanis a kijelölt éjszakán bárányokat áldoztak, és a feláldozott bárányok vérével bekenték házaik ajtófélfáit.
Azon az éjszakán az Úr angyala végig ment egész Egyiptomon, és megölt minden elsőszülöttet, kivéve azokat, akik a vérrel bekent ajtófélfájú házak belsejében voltak. Ezeket a házakat a pusztító angyal kihagyta, vagy átugrotta. Mai szóvak ’szkippelte’ őket!
Ekkor a fáraó megparancsolta a zsidóknak, hogy azonnal, még éjszaka hagyják el Egyiptomot! Annyira sietni kellett, hogy nem volt idő a tésztájukat megkeleszteni, így csak kovásztalan kenyeret tudtak vinni sietve magukkal.
Innentől kezdve a vér miatt az izraeliták szabadok voltak a rabszolga életüktől az egyiptomi fáraó elnyomása alatt, és szabadok voltak az ő Istenük követésére és szolgálatára.
Mózes elrendelte, hogy ezt az éjszakát minden évben ünnepeljék meg bárány véráldozatokkal és kovásztalan kenyeret egyenek egy teljes hétig.
Erre utal itt Pál apostol, amikor azt mondja, hogy azért ne adjunk továbbá helyet a bűnnek az életünkben keresztényként sem egyéni sem gyülekezeti szinten, mert Jézus Krisztus áldozati engesztelő halálával, más szóval vérével, megbocsátotta minden bűnünket, megtisztította a lelkiismeretünket a halott cselekedetektől és újjá szült minket, új, tiszta, isteni természetet ajándékozott nekünk. És mivel ez így van, éljünk is eszerint!
Krisztus megtette egyszer és ez most is érvényes!
Ennek az igazságnak a felismerése és alkalmazása létfontosságú egy keresztény ember és a keresztény gyülekezet életében! Krisztus áldozata által tiszták lettetek és ugyanezen áldozat által folyamatosan erőt nyertek rá, hogy tisztán is éljetek a mindennapokban!
Pintér Béla házasságtörése kapcsán ugyanis megjelentek azok a hangok is, amelyek bár alázatosnak és együtt érzőnek tűnnek, valójában tudatlanságot és hitetlenséget fejeznek ki!
Ezek így hangzanak: ’Nem kell pálcát törni Béla felett, hiszen mindannyian bűnös emberek vagyunk! Mi sem vagyunk jobbak, mint ő! A férfiaknak ez bizony nagyon nagy kísértés és hát ezt meg kell érteni. Ezzel bizony együtt kell élni.’ Ez utóbbi gondolatot ezért nem szokták így egy az egyben kimondani, de egyértelműen erre utalnak!
Tulajdonképpen azt állítják, hogy egy keresztény ember erkölcsi színvonala semmiben nem különbözik, vagy nem különbözik számottevően, egy nem hívő emberétől és ez így van jól, ezt el kell fogadni, ebbe alázatosan bele kell törődni.
Nem! Ezerszer is nem!!!
Ha ez igaz lenne, akkor megszűnt az evangélium! Akkor megszűnt a jó hír!
Akkor az ő olvasatukban az evangélium valahogy így hangzik: ’Krisztus meghalt a mi bűneinkért, hogy megbocsássa azokat, azért, hogy ezután már lelkiismeret-furdalás nélkül folytathassuk tovább a korábbi, bűnös életvitelünket!’
Krisztus nem azért halt meg a bűneinkért hogy mi továbbra is azokban éljünk, hanem hogy megtisztuljunk azokból és felhagyjunk velük!
„Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk a bűnben, hogy túláradjon a kegyelem? 2Szó sincs róla. Hiszen már meghaltunk a bűnnek. Hogyan élhetnénk hát továbbra is benne?” (Róma 6,1-2)
Ezzel azt mondom, hogy egy hívő ember a megtérése után már soha többé nem vétkezik? Nem botolhat meg, nem eshet újra bűnbe?
Dehogyis. A keresztény ember továbbra is küzd a bűnnel régi, ó emberi természete, az Istennel szemben lázadó világ és Sátán kísértései miatt is, de már nem vesztes pozícióból indul, hanem győzelemből, Krisztus győzelméből, aki meghalt és feltámadt, hogy a bűnnek halottak legyünk és Istennek éljünk. Erről szól a megszentelődés, ami egy életen át tartó folyamat, és aminek eredményeképpen egyre jobb, Krisztusra jobban hasonlító, emberekké válunk az évek, évtizedek során. De ez csak akkor működik, ha aktív hitet gyakorlunk, bűneinket újra és újra megvalljuk és elfordulunk tőlük. Erre buzdít az apostol itt is. Elmondja mit tett Jézus Krisztus értünk és hozzáteszi, hogy emiatt Isten azt várja el tőlünk, hogy hit által mi is aktivizáljuk magunkat a jóra és a rosszal szemben.
„Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok (ne keveredjetek, ne tartsatok kapcsolatot). De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna (a görögben a pornos szó szerepel, amiből származik a pornó, pornográfia szavunk; prostituált és minden törvénytelen szexuális tevékenység is ide tartozik), vagy csaló (kapzsi, nyerészkedő, anyagias hozzáállást jelent), vagy bálványimádó, vagy szidalmazó (átkozódó, másokat szidalmazó, mai szóval szóbelileg abuzív, durva, bántó, támadó hozzáállás), vagy részeges, vagy ragadozó (rabló, másokat anyagilag kifosztó). Az ilyennel még együtt se egyetek.”(1 Kor 5,9-11)
„Atyafi létére parázna.” Bár testvér, vagy annak mondja magát, mégis életmód szerűen parázna életvitelt folytat, és ez már a környezete számára is nyilvánvaló! Az ilyen ’testvérekkel’ nem szabad kapcsolatot tartani, összejárni, barátkozni. Nem hívő emberekkel, akik nyilvánvaló, életmódszerű bűnökben élnek, valamilyen szinten ’kénytelenek vagyunk’ kapcsolatot tartani. Akár munkahelyen, akár családon belül, akár iskolában stb. óhatatlanul találkozunk ilyen emberekkel és valamilyen szinten kapcsolódunk hozzájuk.
Szokták mondani, hogy: ’De hát Jézus sem az igazakért jött, hanem a bűnösökért. Ő elment a vámszedők és a prostituáltak közé is, például Zákeus házába, akkor nekünk is ezt kell tennünk, hogy őket Krisztusnak megnyerjük, nem igaz? Nem lehetünk farizeusok, szenteskedő emberek, akik csakis a szentekkel tartanak kapcsolatot.’
Ez igaz is, meg nem is!
Jézus a bűnösökért jött, mint a Szent!
Jézus bement Zakeus házába, mert Isten erre vezette, és mert Zakeus meghívta, mint Isten emberét, mint Megváltót! Elment, hogy a fényt vigye, mivel ő maga a fény. Megtérésre hívta a bűnösöket, akiket szeretett, de akihez nem hasonult közben! Nem úgy ment el, mint egy a bűnösök közül, aki velük bulizik, iszik, káromkodik, paráználkodik, de közben azért egy-egy igét, bizonyságot is elhint alkalmasint…
„Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” (1 Kor 5,12-13)
Nem tartozik a mi hatáskörünkbe, hogy a nem hívő emberek felett ítéletet tartsunk/bíráskodjunk. A keresztény közösségbe tartozó testvérekkel kapcsolatban ugyanakkor nem csupán lehetőségünk van a megítélésre, hanem parancsunk van rá!
Az ítélkezés, az elítélés bűn. Ezt soha nem tehetjük meg. Mert ezzel felfuvalkodva magunkat mások fölött állónak tekintjük. Pedig egyikünk sem áll a másik fölött. Keresztényekként mindannyian Isten képére teremtett emberek vagyunk és mindannyian bűnös emberek is vagyunk, akiket megmentett Isten Jézus keresztje által megjelent kegyelme.
Ugyanakkor hitünk által Jézussal együtt a bűn számára halott és Istennek élő tanítványoknak hívott el minket a mi Atyánk. Ő megtérésre hívott, bűneinket megbocsátotta, újjá szült, gyermekeivé fogadott és Szent Szellemével töltött be, hogy Istenhez méltó életet élve Jézus hiteles tanúi legyünk ebben a romlott világban. Mi szentek vagyunk, mert Isten különválasztott minket egy neki tetsző gondolkodásmódra, beszédmódra és életformára. Egy testet alkotunk, a Krisztus Testét. Egy Egyházat alkotunk, az élő Isten Egyházát. Isten szent Temploma vagyunk, Jézus Krisztus Menyasszonya, akiért hamarosan visszatér a Vőlegény, a mi Urunk Jézus Krisztus!
Ránk nem a világ mércéje vonatkozik, hanem Isten törvénye!
Még egyszer: az ítélkezés bűn, a helyes ítélettétel parancs a számunkra!
Még mindannyian harcolunk a bűnnel, ebben időnként el is bukunk, de nem azonosulunk soha a bűnnel és nem törődünk bele semmilyen bűnös cselekedetbe. Miközben Jézust, a mi Urunkat és Példaképünket követjük, egyre jobb emberek leszünk, egyre jobban hasonlítunk Hozzá, amíg a feltámadáskor tökéletesekké, befejezettekké nem leszünk az Ő hatalmas ereje által! Minden dicsőség ezért a mi irgalmas és szent Istenünkké!
Ezért kell irgalommal, alázattal és ugyanakkor bátran és igazságosan megítélnünk Pintér Béla testvérünket is, aki többször is házasságot tört. Ezért kell őt az Egyházból kizárnunk, amíg őszinte bűnbánatot nem gyakorol, és fel nem hagy a parázna életformájával. Nagyon sokan ismerték, nagyon sok emberhez eljutottak a dalai, ezért sokkal nagyobb is a felelőssége, mint olyan keresztény testvéreinknek, akiknek a szolgálat kisebb mértéke adatott. Életmódja hosszú évek óta méltatlan, tisztátalan volt, amiről sokan tudtak is. Azok a keresztény vezetők, akik közvetlen kapcsolatban voltak vele, mégsem tettek semmit, vagy mégsem tettek eleget azért, hogy a szolgálatból, a keresztények közösségéből kizárják Bélát a súlyos, minősített, visszaeső parázna életformája miatt szintén felelősek. Nekik is szembe kell nézniük tetteikkel, mulasztásaikkal. Meg kell vizsgálniuk a szívüket Isten előtt, Igéjének fényében és bűnbánatot kell tartaniuk.
Nem jutott volna odáig ez az ügy, nem borult volna ki a ’bili’ a teljes nyilvánosság előtt, ha Béla magát megvizsgálva önmagát ítélte volna meg, és visszalép a szolgálatból, vagy ha erre magától nem volt képes, akkor megállították volna azok a vezető testvérek, akiknek tudomása volt arról, mit tesz ő, mégsem tettek semmit, vagy túl keveset tettek, nem megfelelően kezelték ezt az ügyet!
Borzongva jut eszembe Éli főpap esete saját fiaival, akik anyagilag folyamatosan kihasználták az istenfélő és Istennek áldozatot bemutató izraelitákat, saját testvéreiket, illetve elcsábították, megrontották azokat az odaszánt, zsidó asszonyokat, akik Istent a Szent Sátor körüli tennivalókban szolgálták buzgó lelkülettel.
Amikor kipattantak ezek az ügyek és már nem lehetett tovább őket eltusolni, akkor Éli gyengekezű módon lépett fel, és bár szóban megintette fiait, gyakorlatilag semmit nem tett a szolgálatból való konkrét elmozdításukért! Ő ezért súlyos felelősséget viselt Isten előtt és Isten ítélete hirtelen és nagyon látványosan lesújtott rá. Egyetlen napon halt meg két fia Hofni és Fineás, és e hír hallatára ő maga is lefordult a székről, beverte a fejét, és nyakát szegve meghalt!
Testvérek, azért fontos hogy mi ítéljük meg magunkat, és mi tegyünk ítéletet az Egyházon belül elkövetett kirívó bűnök esetében, mert különben maga az Úr fog ítéletet tartani! Isten türelmes irgalmas, esélyadó, és vár a bűnös megtérésére, az Egyház helyes mozdulására, de ha ezek túl sokáig nem következnek be, akkor Ő maga fog beavatkozni. Most Isten maga avatkozott be ebbe az estbe. Hogyan reagálunk mi erre?
Tagadással, a bűnös mentegetésével és a bűnét leleplező testvérek elleni támadással?
Talán titokban mi magunk is helyeseljük ezt az életformát, talán mi magunk is érintettek vagyunk benne? Talán testies, földi érdekeinktől vezérelve reagálunk, mert fenyegetve érezzük hatalmi, anyagi, kapcsolati érdekeinket?
Vagy irgalommal, alázattal, saját gyengeségeinknek is tudatában, ugyanakkor Isten háza iránti féltő szeretettől hajtva bátran felszólalunk, és végre ítéletet teszünk a keresztény közösségen belül elkövetett rettenetes, családokat szétdúló, gyermekeket megbotránkoztató, a világot Istentől elfordító, égbekiáltó bűnökkel kapcsolatban?
Ez valóban az őszinte önvizsgálat ideje! Ez valóban a megújulás lehetősége! Ez a személyes bűnvallás ideje! Ez a buzgó Istenhez fordulás ideje!
„És megalázza magát az én népem, a mely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket, és megszabadítom földjüket.” (2 Krón. 7,14)